Élt egyszer egy ember, akinek nem volt árnyéka.
De ne gondoljuk, hogy ez az ember így született. Ellenkezőleg: éppen olyan bűnösnek és esendőnek, mint mi.
Történetesen ezt a férfit Hoppálka Pál Tódornak hívták, és igen alacsonyra nőtt.
Hoppálka Pál Tódor kisgyermekkorában színésznő szeretett volna lenni, de hamar rájött, hogy ez nem fog menni. Már az általános iskola utolsó osztályát járta, amikor a Nobel-díjas atomtudós pályához kezdett vonzódni. Ezt azonban az osztálytársai nem tartották jó ötletnek, mert szerintük azt, hogy Hoppálka Pál Tódor, a Nobel-díj átadáson úgyse bírná kimondani a zsűrielnök.
Tódor ekkor mondott le arról, hogy híres ember legyen.
Ezután már csak a fény érdekelte.
Ezután már csak a fényt kereste.
Mert azt mondta magában ez az ember, hogy a sötétség rossz, a világosság pedig jó.
És mivel délután volt, amikor ezt mondta magában, és mivel azon a délutánon éppen hátranézett, önmaga mögé, látta, hogy a sötétség követi őt. És hogy a rossz ne járjon a nyomában, egészen addig ment, míg el nem tűnt mögüle az árnyék.
De akkor a Nap éppen a feje fölött állt.
S hogy a Nap ott is maradjon, Hoppálka Pál Tódor ezután már állandóan úton volt.
És ez a kicsi férfi, akinek nem volt árnyéka, még ma is él, ha a fényt követi.

Apró Pötyi a földet nézi, az anyja magyaráz.
– Ez a téglalap – mondja, és a pad támlájára mutat. – Ha csak egy vonalat húzok, az az egyenes.
Apró Pötyi anyja vonalat húz a porba.
– De rajzolhatsz kört is – folytatja. – Vagy ellipszist, az majdnem olyan, mint a tojás. A négyzet meg egyenlő hosszúságú vonalakból áll.
– Nem ilyen volt – mondja Apró Pötyi.
– Lehet, hogy csak egy pont volt? – kérdezi az anyja, és az ujját beleböki a porba.
– Nem – feleli Apró Pötyi.
– Pedig biztosan pontokból volt rajzolva, mert minden abból van – magyarázza az anyja. – A kör, a négyzet, a téglalap, de még a számok is.
– Olyan volt, mint egy szám, csak nem az – mondja Apró Pötyi, és az anyjára néz.
– Egyes? – kérdezi az anyja, és egyest rajzol a porba.
– Nem egyes, hanem hatos – feleli Apró Pötyi.
– Ilyen? – kérdezi az anyja.
– Majdnem – mondja Apró Pötyi. – Csak két hasa volt.
– Nyolcas? – kérdezi az anyja, és egy nyolcast rajzol a porba.
– Ilyen volt – mutatja Apró Pötyi. – Csak feküdt.
– Fekvő nyolcas? Az a végtelen – néz rá az anyja.
– A végtelen volt – mondja Apró Pötyi. – Láttam.

Pikó Viktor gyerekkorában meg volt győződve róla, hogy elég előrébb tekerni az órát, és máris idősebb lesz.
Úgy hitte, hogy az óratekeréssel nemcsak ő, de a körülötte levő világ is egy csapásra idősebb lesz.
De amikor megpróbálta a tekerést, semmi sem változott.
Nagyon megsértődött az órára, és onnantól kezdve csak visszafelé volt hajlandó tekerni.
Jó félóráig tekerte visszafelé, aztán belenézett a tükörbe, és olyan érzése támadt, mintha egy kicsit fiatalabb lenne.
Nagyon megtetszett neki ez a hátrafelé tekerés. Folyamatosan tekerte hát az órát visszafelé, és amikor kinézett az ablakon, látta, hogy eltűntek az utak meg az autók. Helyettük mindent fű, fa és gaz borít.
Másnap reggel tovább tekerte az órát visszafelé. Akkor egyik pillanatról a másikra eltűnt fölüle a ház, ahol lakott. Dombok és hegyek nőttek ki a földből, és hirtelen tóparti kövek között találta magát, a lábujját hullámok nyaldosták.
A nagy sikerre való tekintettel Pikó Viktor tovább folytatta a tekerést. Nemsokára eltűnt a tó is, késő délutánra pedig ősembereket látott a közelben, szőrösek voltak és erősek, kőbaltákkal meg botokkal felszerelkezve. Csoportokba verődtek, aztán jó alaposan ütlegelni kezdték egymást.
Pikó Viktor behúzódott egy fa mögé, és onnan figyelte az eseményeket.
De amikor kicsit alábbhagyott az öldöklés, az egyik ősember észrevette őt. Az ujjával Pikó Viktorra mutatott, mire a többiek is ránéztek, és csendben megindultak felé.
Pikó Viktor nagyon megijedt. Gyorsan keresni kezdte az órát, hogy még hátrébb tekerje, de az már nem volt sehol.
Ám ahogy a kezére nézett, aztán végig, az egész testén, látta, hogy ő is ugyanolyan szőrös, akár az ősemberek.
– Mégiscsak sikerült, megöregedtem – gondolta akkor Pikó Viktor.
Pedig csak azután kezdődött minden.

A síró embert, amint az később kiderült, Mangel Emilnek hívták, de a városban mindenki csak síró embernek nevezte. A környékbeliek nem tudták, hogy hol lakik, hogy honnan és mikor került a városba. Egész héten nem is látták, csak péntekenként jelent meg, leült a játszótér egyik padjára, mindig ugyanarra, és sírt.
Mangel Emil minden pénteken délelőtt tizenegy óra tájban jött, húsz-huszonöt percet sírt, aztán elment.
A gyerekek az első két alkalommal tudomást sem vettek róla, de a negyedik héten már várták, mikor jön a síró ember.
Mangel Emil jött, sírt, aztán elment.
Szabó Pici, a legbátrabb óvodás a következő pénteken odament a síró emberhez, és azt kérdezte:
– Azért sírsz, mert nincsenek még lepkék?
Mangel Emil felemelte a fejét, ránézett Szabó Picire, és azt felelte:
– Nem.
– Hát akkor miért sírsz? – kérdezte Szabó Pici.
A síró ember mondott valamit Szabó Picinek, de ezt a többiek nem értették.
– Mangel Emilnek hívják – újságolta Szabó Pici, amikor visszament a társaihoz. Aztán elárulta azt is, hogy Mangel Emil egy regény főszereplője, csak az a baj, hogy a regényíró abbahagyta az írást. Meghalt, vagy valamiért nem folytatta tovább a történetét, ez sose derült ki, csak az, hogy Mangel Emil egy pénteki napon ottmaradt a huszonnyolcadik oldal közepén, egy padon.
De hogy miért sír, azt Szabó Pici sem tudta.

Bálna. Hetessit sokáig így csúfolták az osztálytársai, mert, mi tagadás, elég kövér volt.
– Bálna, bálna! – kiabálták a nagyszünetben, vagy amikor hazafelé ment az iskolából.
Hetessi nagyon el volt keseredve, de nemhogy fogyókúrázott volna, éppen ellenkezőleg: bánatában még többet evett. Valami mindig volt a szájában, főleg a csipszet és a hamburgert szerette. Ha meg éppen nem evett, akkor cukrot szopogatott vagy kólát ivott literszám, ezektől viszont még jobban hízott. Az iskolai focicsapatba se válogatták be, mert már olyan kövér volt, hogy futni se tudott.
De a focit nagyon szerette. Mindig kijárt a mérkőzésekre, élvezte, hogy olyankor nem vele foglalkoznak.
– Hú, de béna vagy! Mért nem passzolsz? Én ezt berúgtam volna!
Ilyeneket kiabáltak be a többieknek a lelátóról.
Egy-egy hamburger vagy kóla után Hetessi is felbátorodott.
– Hízzál még, hapsikám! Nagyon girhes vagy! Nem kapsz otthon enni?
Ő meg ilyeneket kiabált be a pályára.
Aztán egy mérkőzés előtti melegítéskor megsérült a csapat kapusa. Ráadásul a cserekapus épp aznapra jelentett beteget. Fontos meccs volt, nem állhattak ki kapus nélkül. Az edző jobb híján Hetessit kérte meg.
– Van kedved védeni? – lépett oda hozzá. – Állj be a kapuba, ott nem kell futni! – biztatta.
Hetessi lenyelte az utolsó falatot, ivott rá egy pohár kólát, nagyot böffentett, aztán elindult a kapu felé.
Aznap a csapat nem kapott gólt.
Hetessi ugyanis már olyan kövér volt, hogy nem fért be mellette a labda.
– Hetessi! Hetessi! – éltették a szurkolók a meccs végén, ő pedig olyan kedvet kapott a focihoz, hogy azonnal fogyókúrázni kezdett.
Egy év múlva már úgy repült a labdáért, akár egy párduc.
Azóta tizenkét év telt el. Hetessi kiválóan véd, ő lett a magyar válogatott kapusa. A többiek most őt nézik a tévében, és irigykednek. Ülnek a fotelben, eszik a csipszet, isszák a sört, és közben csak híznak. Nemsokára mindegyikük olyan lesz, mint egy bálna.

Varjú Károly békésen élt családjával egy nagyváros melletti tanyán. Hetvenhét diófájuk volt, valamennyi bőséges terméssel, hűst adó lombokkal.
Minden kora ősszel, amikor beérett a termés, az egész család kivonult a fákhoz. Hosszú botokkal verték le a diót, összegyűjtötték, aztán zsákokba rakták. Mire végeztek, mindig hidegre fordult az idő. Akkor bementek, befűtöttek a kályhába, bekészítették a szerszámokat, és jóízű beszélgetések meg nevetgélések közepette tavaszra feltörték az összes diót. Aztán a dióbelet is zsákokba rakták, és a családfő mindet eladta a városi piacon.
Hanem az egyik nyáron madárriasztócsengő-szerelők érkeztek a tanyára.
– Na, most már nem kell félni attól, hogy megdézsmálják a madarak a diót! – közölték a családfővel. – Amikor valamelyik ágra le akarnak szállni, nyomban megszólal a csengő, a madarak pedig megijednek, és jól elröppennek!
– Nagyon ötletes találmány! – örvendezett a házigazda.
Örültek a madárriasztócsengő-szerelők is, hogy a családfőnek ennyire tetszik a szerkezet. Gyorsan teleaggatták hát csengőkkel mind a hetvenhét diófát, aztán elköszöntek.
Még aznap megkezdődött az éktelen lárma. Ahogy a madárriasztócsengő-szerelők elmentek, a varjak azonnal ellepték a fákat. Azaz csak ellepték volna, mert abban a pillanatban, amint megpróbáltak leszállni egy-egy ágra, nyomban megszólaltak a madárriasztó csengők.
A varjak éjjel-nappal keringtek a fák körül, károgtak és verdestek a szárnyaikkal, a csengők meg egyfolytában szóltak.
A Varjú család három napig bírta a zajt, aztán, úgy hallottam, beköltöztek a városba.

René bácsi, aki szép időben mindig kint ücsörög a park egyik padján, aznap is lement, hogy elfoglalja megszokott helyét.
Negyedóra sem telt el, amikor a park mellett megállt egy narancssárga autó. A kocsi elejét kékre festették, a szélén apró betűs zöld felirat volt, ezt azonban René bácsi szemüveg nélkül nem tudta leolvasni, pedig annyira erőlködött, hogy majdnem leesett a padról.
– Egy óriás papagáj – állapította meg kevéssel később, miután megtapogatta zakója felső zsebét, és rájött, hogy tényleg nincs nála a szemüveg.
Aztán ismét a jármű felé fordult, és nagy érdeklődéssel figyelte, mit csinál az autóból kiszálló két ember.
A két ember egy hosszú fémrúdra hegesztett táblát vett ki a csomagtartóból. Egyikük elindult vele a park közepe felé, és René bácsitól mintegy tíz méterre beleszúrta a földbe.
– FŰRE LÉPNI TILOS! – olvasta René bácsi a hatalmas betűket, aztán hátradőlt, és botjával a táblára mutatva odaszólt a férfinak:
– Ez mindenkire vonatkozik, jóember?
– Még magára is, papa – mondta a férfi.
– És magára is? – kérdezte René bácsi.
– Mindenkire, papa – felelte a férfi.
– Akkor most hogy megy vissza az autóhoz? – kérdezte René bácsi.
– Majd repülök – mutatta a férfi a kezével.
– Még egy papagáj – mondta René bácsi, de már csak magának, mert a férfi visszaindult a járműhöz.
– Hát, ha így, akkor így – morgott az orra alá René bácsi, miután az autó elhajtott. Aztán ücsörgött még egy ideig, végül felállt a padról, kiterjesztette a szárnyait, és botját jó erősen megmarkolva elsuhant a pázsit felett.

Az évszak-automatát nyáron hozták a városszéli tó mellé. Aznap több gyerek is biciklire ült, hogy megnézze. De ha már ott voltak, ki is akarták próbálni.
A használati utasítás szerint azonban a gép csak autómodelleket fogadott el. Egyetlen autót kellett bedobniuk, hogy ősz legyen, kettőt, hogy tél, négyet, hogy tavasz, és tizenkettőt, hogy nyár.
A gyerekek nem ismerték egymást, mert különböző városrészekből jöttek, de most mégis beszélgetni kezdtek. Tanakodtak, hogy mi legyen. Végül mindnyájan hazabicikliztek, otthon megkerestek néhány játékautót, aztán visszamentek a tóhoz.
Az ősznek és a tavasznak nem látták értelmét. A nyárnak sem, hiszen amúgy is nyár volt.
Maradt tehát a tél.
Azon jól összevesztek, hogy ki dobja be az első két autót. Végül ketten döntöttek úgy, hogy megválnak egy-egy modelltől. A kopott Vipert és a régi Skodát becsúsztatták az automatába.
– Tél – mondta a gép.
Ugyanebben a pillanatban nagyon hideg lett. A tó sekély vize befagyott, aztán hullani kezdett a hó. A gyerekek gyorsan hazabicikliztek, átöltöztek, összecsomagolták a felszereléseket, és visszamentek a tóhoz.
Egész délután szánkóztak és korcsolyáztak. Estefelé elhatározták, hogy máskor is kijönnek majd. Aztán úgy döntöttek, mégse várnak egyetlen napot se.
Elővették a maradék autókat. Összesen tizennégy darab volt, mert még a legkisebb is odaadta a Ferrariját. Megszavazták, hogy azoknak, akik a telet csinálták, már nem kell megválniuk egyetlen autótól sem.
A többi tizenkét autót viszont sorban bedobálták a gépbe.
Szép nyáreste lett. Fürdőnadrágra vetkőztek, és ujjongva, kiáltozva gázoltak bele a vízbe.
Másnap együtt bicikliztek ki a tóhoz. Az évszak-automata nem volt ott, egy másik városba vitték, de ez akkor már egyiküket se érdekelte.

Amikor az eset megtörtént, az űrhajósok már régóta rendszeresen jártak a Holdra. Unták is egy kicsit, hogy mindig csak ide-oda röpködnek, hozzák a vasércet a Hold bányáiból a Földre, és nem találkozhatnak űrlényekkel, nem fedezhetnek fel új bolygókat. Ráadásul bármennyit hoztak, itthon egyre többet követeltek tőlük, pedig ők tényleg mindent megtettek, éjt nappallá téve dolgoztak.
Így ment ez már évek óta, és soha semmi izgalmas nem történt. Reggel beültek az űrhajóba, este leszálltak a Holdon. A munkások telepakolták a rakteret, ők meg hazaszállították a vasércet. Aztán, míg a földi munkások kirakták a szállítmányt, türelmesen várakoztak.
Múlt csütörtökön azonban furcsa dolog történt.
Az űrhajósok éppen itthon várakoztak, mert a földi munkások rakták ki a szállítmányt, amikor egyikük megunta a semmittevést, és elsétált az űrhajó mellől. A többiek követték. Egészen a feldolgozó műhelyig mentek, ahol a vasércből hidak, vasúti sínek, autók, erkélykorlátok, és még ki tudja, mi minden készül.
Az űrhajósok azt hitték, hogy feldolgozó munkásokat találnak ott.
De helyettük apró, alig félméteres, fürge kis lényeket láttak. A termetükhöz képest nagyon nagy volt a fejük, és a két kezük helyén hat kéz szorgoskodott.
– Aszta-paszta! – ámuldoztak az űrhajósok. – Mi jó nehéz szakmát tanultunk, hogy űrlényekkel találkozhassunk, közben meg itt vannak!
– Már tíz éve elfoglaltuk a Földet! – nevetett az egyik nagyfejű, aztán mind a hat kezével tovább folytatta a munkát. – Csak nem szóltunk nektek, mert úgyis le vagytok igázva – vetette oda még foghegyről. – Vagy nem mindegy, hogy kinek hordjátok a vasércet?
– Végül is, mindegy – mondták az űrhajósok, és elindultak visszafelé, hogy minél hamarabb újra felszállhassanak.

Volt egyszer egy király, messze földön híres a gazdagságáról. Alattvalói egész nap autókat gyártottak, így tett szert mesés vagyonára.
Hanem egyszer az összkirályi konferencián meghallotta a többi uralkodó is a hírt. Ezért amikor hazaértek a tanácskozásról, tüstént gyárakat építtettek, és ők is autókat kezdtek készíttetni az alattvalóikkal.
Nemsokára olyan gazdagok lettek, hogy külön építtetniük kellett egy billenős szerkezetet is, amellyel aztán mindennap beönthették a pénzt a kincstárba.
Három esztendő múltán azonban az összes földi királyság megtelt autókkal.
– Hát most mi legyen? – kérdezte az autókirály a főtanácsadóját.
– Gyártassunk másfajta autókat – felelte a főtanácsadó. – És hirdessük ki, hogy a régi autók már nem jók.
Így is lett. Az összes földi királyságban másfajta autókat kezdtek gyártani. Az alattvalók pedig munka után elmentek a boltokba, és a pénzből, amit kerestek, meg is vették a másfajta autókat. A régi autókat meg elvitték a roncstelepekre.
De hogy az alattvalók az egész földön ennyit furikáztak, a levegő úgy megtelt benzingőzzel, hogy majdnem megfulladtak a tömött utcákon. Köhögtek, krákogtak, aztán betegszabadságra mentek.
– Ki fog így nekünk dolgozni? – kérdezte aggódva az autókirály.
– Hát az alattvalók – mosolygott a főtanácsadó, és azt tanácsolta, hogy ezután olyan autókat gyártassanak, amelyek nem pöfögnek ki benzingőzt.
Azóta megint mesés a gazdagság a királyságokban, és az alattvalók újra boldogan furikáznak autóikkal a boltok és a roncstelepek között.