Űrhajók a holdról

Amikor az eset megtörtént, az űrhajósok már régóta rendszeresen jártak a Holdra. Unták is egy kicsit, hogy mindig csak ide-oda röpködnek, hozzák a vasércet a Hold bányáiból a Földre, és nem találkozhatnak űrlényekkel, nem fedezhetnek fel új bolygókat. Ráadásul bármennyit hoztak, itthon egyre többet követeltek tőlük, pedig ők tényleg mindent megtettek, éjt nappallá téve dolgoztak.
Így ment ez már évek óta, és soha semmi izgalmas nem történt. Reggel beültek az űrhajóba, este leszálltak a Holdon. A munkások telepakolták a rakteret, ők meg hazaszállították a vasércet. Aztán, míg a földi munkások kirakták a szállítmányt, türelmesen várakoztak.
Múlt csütörtökön azonban furcsa dolog történt.
Az űrhajósok éppen itthon várakoztak, mert a földi munkások rakták ki a szállítmányt, amikor egyikük megunta a semmittevést, és elsétált az űrhajó mellől. A többiek követték. Egészen a feldolgozó műhelyig mentek, ahol a vasércből hidak, vasúti sínek, autók, erkélykorlátok, és még ki tudja, mi minden készül.
Az űrhajósok azt hitték, hogy feldolgozó munkásokat találnak ott.
De helyettük apró, alig félméteres, fürge kis lényeket láttak. A termetükhöz képest nagyon nagy volt a fejük, és a két kezük helyén hat kéz szorgoskodott.
– Aszta-paszta! – ámuldoztak az űrhajósok. – Mi jó nehéz szakmát tanultunk, hogy űrlényekkel találkozhassunk, közben meg itt vannak!
– Már tíz éve elfoglaltuk a Földet! – nevetett az egyik nagyfejű, aztán mind a hat kezével tovább folytatta a munkát. – Csak nem szóltunk nektek, mert úgyis le vagytok igázva – vetette oda még foghegyről. – Vagy nem mindegy, hogy kinek hordjátok a vasércet?
– Végül is, mindegy – mondták az űrhajósok, és elindultak visszafelé, hogy minél hamarabb újra felszállhassanak.

liliputi_tronkovetelok_urhajok_a_holdrol