Az évszak-automatát nyáron hozták a városszéli tó mellé. Aznap több gyerek is biciklire ült, hogy megnézze. De ha már ott voltak, ki is akarták próbálni.
A használati utasítás szerint azonban a gép csak autómodelleket fogadott el. Egyetlen autót kellett bedobniuk, hogy ősz legyen, kettőt, hogy tél, négyet, hogy tavasz, és tizenkettőt, hogy nyár.
A gyerekek nem ismerték egymást, mert különböző városrészekből jöttek, de most mégis beszélgetni kezdtek. Tanakodtak, hogy mi legyen. Végül mindnyájan hazabicikliztek, otthon megkerestek néhány játékautót, aztán visszamentek a tóhoz.
Az ősznek és a tavasznak nem látták értelmét. A nyárnak sem, hiszen amúgy is nyár volt.
Maradt tehát a tél.
Azon jól összevesztek, hogy ki dobja be az első két autót. Végül ketten döntöttek úgy, hogy megválnak egy-egy modelltől. A kopott Vipert és a régi Skodát becsúsztatták az automatába.
– Tél – mondta a gép.
Ugyanebben a pillanatban nagyon hideg lett. A tó sekély vize befagyott, aztán hullani kezdett a hó. A gyerekek gyorsan hazabicikliztek, átöltöztek, összecsomagolták a felszereléseket, és visszamentek a tóhoz.
Egész délután szánkóztak és korcsolyáztak. Estefelé elhatározták, hogy máskor is kijönnek majd. Aztán úgy döntöttek, mégse várnak egyetlen napot se.
Elővették a maradék autókat. Összesen tizennégy darab volt, mert még a legkisebb is odaadta a Ferrariját. Megszavazták, hogy azoknak, akik a telet csinálták, már nem kell megválniuk egyetlen autótól sem.
A többi tizenkét autót viszont sorban bedobálták a gépbe.
Szép nyáreste lett. Fürdőnadrágra vetkőztek, és ujjongva, kiáltozva gázoltak bele a vízbe.
Másnap együtt bicikliztek ki a tóhoz. Az évszak-automata nem volt ott, egy másik városba vitték, de ez akkor már egyiküket se érdekelte.