A síró embert, amint az később kiderült, Mangel Emilnek hívták, de a városban mindenki csak síró embernek nevezte. A környékbeliek nem tudták, hogy hol lakik, hogy honnan és mikor került a városba. Egész héten nem is látták, csak péntekenként jelent meg, leült a játszótér egyik padjára, mindig ugyanarra, és sírt.
Mangel Emil minden pénteken délelőtt tizenegy óra tájban jött, húsz-huszonöt percet sírt, aztán elment.
A gyerekek az első két alkalommal tudomást sem vettek róla, de a negyedik héten már várták, mikor jön a síró ember.
Mangel Emil jött, sírt, aztán elment.
Szabó Pici, a legbátrabb óvodás a következő pénteken odament a síró emberhez, és azt kérdezte:
– Azért sírsz, mert nincsenek még lepkék?
Mangel Emil felemelte a fejét, ránézett Szabó Picire, és azt felelte:
– Nem.
– Hát akkor miért sírsz? – kérdezte Szabó Pici.
A síró ember mondott valamit Szabó Picinek, de ezt a többiek nem értették.
– Mangel Emilnek hívják – újságolta Szabó Pici, amikor visszament a társaihoz. Aztán elárulta azt is, hogy Mangel Emil egy regény főszereplője, csak az a baj, hogy a regényíró abbahagyta az írást. Meghalt, vagy valamiért nem folytatta tovább a történetét, ez sose derült ki, csak az, hogy Mangel Emil egy pénteki napon ottmaradt a huszonnyolcadik oldal közepén, egy padon.
De hogy miért sír, azt Szabó Pici sem tudta.