admin összes bejegyzése

Liliputi trónkövetelők

Történt egyszer Liliput városában egy tanulságos eset. A liliputi király ebéd utáni szunyókálás céljából éppen az ágyában horkolt, amikor megjelentek ablaka alatt a trónkövetelők.
Hárman voltak, három gátlástalan trónkövetelő, akik korábban már mindenféle fondorlatos csellel próbálkoztak. Meg akarták szerezni a hatalmat Liliput városában, de nem sikerült nekik, mert a király még náluk is sokkal fondorlatosabb volt.
– Miénk a trón! Miénk a trón! – kiáltozták aznap délután a trónkövetelők a liliputi király ablaka alatt.
A lármára a király felébredt. Bár az is lehet, hogy a saját horkolására ébredt fel, ezt majd csak a történészek tudják pontosan kideríteni évszázadokkal később. Mindenesetre annyi biztos, hogy amikor meghallotta a kiáltozást, felkelt, és kinyitotta az ablakot, még ki is hajolt rajta, hogy jobban hallja, mit akarnak ezek a trónkövetelők. Mert a liliputi király nemcsak sokkal fondorlatosabb volt, mint ők, de, szégyen, nem szégyen, kicsit nagyot is hallott.
A gátlástalan trónkövetelők persze tudták ezt, ezért amikor meglátták a királyt, a sikertől felbuzdulva egyre hangosabban kezdtek kiáltozni:
– Miénk a trón! Miénk a trón!
Ám a liliputi király nemcsak nagyothallott, hanem sokszor félre is hallotta a szavakat.
Ezt viszont a gátlástalan trónkövetelők nem tudták.
Pedig ezen a délutánon is így történt.
– Miénk a drót! Miénk a drót! – ezt hallotta a király, és egyáltalán nem értette, miféle drótot akarnak a trónkövetelők. Becsukta hát az ablakot, és békésen visszafeküdt az ágyába.
Aznap délután így menekült meg Liliput városa a gátlástalan trónkövetelők hatalmától.

liliputi_tronkovetelok_liliputi_tronkovetelok

Mese a gonosz kishorgászról

– Bluggy! – mondta a zöldezüst víztükör, amikor a gonosz kishorgász a tóba pottyantotta az úszót. A műanyag tálat félig merítette vízzel, a fűre tette, aztán melléült.
– Pénteki kenyérgalacsin – közölte halmama a csodálkozó halfiúkkal. – Megyek, nézek valami frissebbet, addig várjatok türelemmel, mert különben jön a gonosz kishorgász, és elvisz a zsákjában! – intette őket.
– Elvisz a szákjában – ismételték a halfiúk kissé selypítve, de helyesen.
– Kapás van – állapította meg a gonosz kishorgász, amikor halmama elúszott, és a kíváncsi halfiúk böködni kezdték a horgot. – Hát, te elég kicsire nőttél! – örvendezett visszafogottan, mikor a legkisebbiket kiemelte a tóból, hogy belecsúsztassa a műanyag tálba.
Később, ahogyan minden normális mesében illik, kifogta a másik kettőt is.
– Már megint elúszkáltak! – tért vissza halmama bosszús kopoltyúmozgással. – No hiszen – gondolta –, majd előkerülnek, ha megéheznek! És mivel frissebb kenyeret ő sem talált, két szívmelengetőt sandított a gonosz kishorgász galacsinja felé, aztán hopp, egy villanás, és már be is kapta.
– De szép vagy! – örvendezett a gonosz kishorgász, amikor kiemelte halmamát a tóból, hogy őt is belecsúsztassa a műanyag tálba.
– No végre, megvagytok! – örvendezett halmama is, amint megpillantotta csemetéit. – Ha mindig elúszkáltok, meglátjátok, egyszer eljön a gonosz kishorgász, és mindnyájatokat elvisz!
Azzal halmama mesélni kezdett nekik a gonosz kishorgászról.

liliputi_tronkovetelok_mese_a_gonosz_kishorgaszrol

Hét babszem

Amikor a csoda megtörtént, Reménfi Géza bácsi konyhájába már csak oldalazva lehetett bemenni, annyi volt ott a mosatlan edény. Reménfi Géza bácsi nem szeretett mosogatni, ezt a munkát mindig a bejárónője végezte. A bejárónő azonban néhány hete megbetegedett, és azóta Reménfi Géza bácsin kívül senki nem járt a lakásban.
– El kellene mosogatnom – mondta mindig, ha benézett a konyhába. Ám ahogy teltek a napok, és egyre több lett a mosatlan, Reménfi Géza bácsi is egyre kevésbé hajlott arra, hogy elkezdje a munkát.
Egyik délután azonban becsengetett hozzá egy tündérszép lány, és rögtön az ajtóban azt mondta neki:
– Fogd ezt a hét babszemet, tedd a szőnyegre, és meglátod, kívánságod teljesül!
Reménfi Géza bácsi úgy tett, ahogy azt a fiatal lány tanácsolta.
Miután becsukta az ajtót, gondosan elhelyezte a hét babszemet a nagyszoba szőnyegén, figyelte őket egy ideig, aztán bekukkantott a konyhába. A mosatlan edényekből azonban talán még többet látott ott, mint annak előtte.
– Ez a világ sem a régi – mondta keserűen Reménfi Géza bácsi, és beoldalgott a konyhába.
Másnap a tündérszép lány visszajött, és azt kérdezte:
– Na, teljesült a kívánságod?
– Csoda történt – mondta Reménfi Géza bácsi. – Tegnap elmosogattam.

liliputi_tronkovetelok_het_babszem

A megénekelt virág

Sándor apa ma már biztos abban, hogy a költészet nem hiábavaló. Sőt.
A cserepes virág, amelyet körülbelül egy éve kapott az unokáktól, az utóbbi hetekben erősen megbetegedett. Pedig Sándor apa öntözte, és többnyire mindent úgy tett, ahogyan a lánya egy esztendővel ezelőtt javasolta. Három hónapja, amikor eljött hozzá az unokákkal, még meg is dicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
– Szerencse, hogy nem érzékeny fajta – mondta akkor szerényen, mintegy válaszként Sándor apa.
De tévedett. A virág levelei nem sokkal később sárgulni kezdtek, három hete pedig le is hullott közülük néhány. Sándor apa átültette a növényt egy nagyobb cserépbe, ám a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Sőt, mintha a levelek még jobban pusztulásnak indultak volna.
Ekkor a szoba egyik sarkából átvitte a virágot a másik sarokba. Három napig figyelte, de semmi sem változott.
Később eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: a növények is éreznek. Napokig simogatta hát a virág leveleit, de hogy nem tapasztalt javulást, végső kétségbeesésében úgy döntött, megénekli egy versben.
Bement a szobájába, leült az asztal elé, és egészséges, kövér betűkkel rótta egymás alá a strófákat a virág valaha volt szépségéről. Amikor készen lett, háromszor felolvasta neki a költeményt.
Már másnap elkezdődött a változás. A száraz levelek lehullottak, és friss hajtások indultak meg. Két hét múlva pedig, mire a lánya és az unokák megérkeztek, a növény virágba borult.
A fiatalasszony ismét megdicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
De ő most csak ingatta a fejét, aztán bezárkózott a szobájába. Azt mondta, estig ne is számítsanak rá, mert nagy mulasztása van. Egy csomó verset meg kell még írnia.

liliputi_tronkovetelok_megenekelt_virag

Elönt a víz

Béla bácsi nagyon szeretett olvasni. Ősztől tavaszig sokat ült a városi könyvtár olvasótermében, hogy otthon minél kevesebbet kelljen fűtenie. Néha egész nap olvasott, újságokat vagy könyveket, válogatás nélkül szinte minden érdekelte.
Egyik délelőtt hosszú regénybe temetkezett. A történet egy idős férfiról szólt, bizonyos Pantics Vilmosról, aki annyit ült a könyvtár olvasótermében, hogy a városra zúduló árvíz is ott érte. Pantics Vilmos aznap úgy belefeledkezett az olvasásba, hogy nem hallotta a veszélyre felhívó figyelmeztetéseket. Még akkor sem mozdult, amikor már a bokáját mosta a víz, pedig a könyvtáros kisasszonyok többször is felszólították, hogy hagyja el a helyiséget.
Amikor Béla bácsi ehhez a részhez ért, becsukta a könyvet, és felállt az asztaltól.
– Maguk nem jönnek? – kérdezte kifelé menet a könyvtáros kisasszonyokat. – Itt fulladnak meg a könyvek között! – mondta sűrű fejcsóválások közepette, és igyekezett minél gyorsabban magára venni a kabátját.
A könyvtáros kisasszonyok összenéztek a háta mögött.
Béla bácsi kilépett az utcára, ám vizet sehol se látott. De amikor rádöbbent, hogy az egészet csak olvasta, hirtelen erősen gyöngyözni kezdett a homloka, és néhány perc alatt teljesen elöntötte a víz.
– Biztosan megszakadt bennem egy gát – állapította meg, aztán letörölte a homlokát.
Hazafelé indult, de közben gondolatban hordani kezdte a törmeléket, amelyből majd újra felépítheti azt a gátat: a, á, b, c, cs, d, e, é, f, g, gy, h, i, í, j, k, l…

liliputi_tronkovetelok_elont_a_viz