Sándor apa ma már biztos abban, hogy a költészet nem hiábavaló. Sőt.
A cserepes virág, amelyet körülbelül egy éve kapott az unokáktól, az utóbbi hetekben erősen megbetegedett. Pedig Sándor apa öntözte, és többnyire mindent úgy tett, ahogyan a lánya egy esztendővel ezelőtt javasolta. Három hónapja, amikor eljött hozzá az unokákkal, még meg is dicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
– Szerencse, hogy nem érzékeny fajta – mondta akkor szerényen, mintegy válaszként Sándor apa.
De tévedett. A virág levelei nem sokkal később sárgulni kezdtek, három hete pedig le is hullott közülük néhány. Sándor apa átültette a növényt egy nagyobb cserépbe, ám a próbálkozás hiábavalónak bizonyult. Sőt, mintha a levelek még jobban pusztulásnak indultak volna.
Ekkor a szoba egyik sarkából átvitte a virágot a másik sarokba. Három napig figyelte, de semmi sem változott.
Később eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta: a növények is éreznek. Napokig simogatta hát a virág leveleit, de hogy nem tapasztalt javulást, végső kétségbeesésében úgy döntött, megénekli egy versben.
Bement a szobájába, leült az asztal elé, és egészséges, kövér betűkkel rótta egymás alá a strófákat a virág valaha volt szépségéről. Amikor készen lett, háromszor felolvasta neki a költeményt.
Már másnap elkezdődött a változás. A száraz levelek lehullottak, és friss hajtások indultak meg. Két hét múlva pedig, mire a lánya és az unokák megérkeztek, a növény virágba borult.
A fiatalasszony ismét megdicsérte Sándor apát, amiért ilyen szépen gondozza a növényt.
De ő most csak ingatta a fejét, aztán bezárkózott a szobájába. Azt mondta, estig ne is számítsanak rá, mert nagy mulasztása van. Egy csomó verset meg kell még írnia.